Fici1

Nos úgy döntöttem ide teszem most ki az egyik ficim, amibe mostanság kezdtem bele ...Oo olvassátok XD


- Aztán vigyázz magadra! – ölel át anyám, és közben könnyeit törölgeti.
- Igen, igyekszem – bólintok, és visszaölelem.
A búcsúzás után fogom a hátizsákomat, és kiszállok az autóból. Megfordulok és integetek még anyámnak addig, amíg el nem tűnik szem előtt a kocsival. Felsóhajtok, és jobban magamhoz szorítom a cókmókomat. Előveszem a zsebemből a tájékoztatót, amin térkép is van.
Yamada Nageki vagyok, és elsőéves a Koufoku fiúiskolában.

Elég messze tett ki anyám, mert még soká tart, hogy begyalogoljak a hálókörletekhez. Elég elit iskolának látszik, és ahogy elnézem, az emberek is visszatükrözik a hely színvonalát. Már most érzem, hogy nem vagyok idevaló. Anyámat nemrégiben léptették elő fővezetőnek, és egyből beíratott egy ilyen „gazdag-suliba”. Még az a jó, hogy nem év elején jöttem ide, bár az kicsit zavar, hogy még csak gólya vagyok.
- Szóval, ha itt van a felsőbb évesek körlete, akkor itt kell lennie az étkezőnek – követem az ujjammal a térképet, de annyira belefeledkezek, hogy neki is megyek valakinek.
- Oi! – hallom a mogorva hangot.
Felnézzek? Ne nézzek? Nagyon mogorvának tűnik. De mégiscsak bocsánatot kéne kérnem, ugyebár…
- Su… Sumimasen… - hajolok meg, így kis időt nyerek, hogy összeszedjem magam. – Elbambultam. – emelem fel lassan a fejem, és a fiúra nézek.
Beharapom az alsó ajkam, és úgy vizslatom. Milyen hibátlan vonalai vannak. A szeme kicsit világosabb, mint az átlag japánoknak, és talán kerekebb is.
- Máskor jobban vigyázz – kerül ki, és már megy is tovább a dolgára. Az öltözékéből úgy látom ő is elsőéves. De mégis, mintha egy idősebb diák lenne.
- Oh, Nageki! Te vagy az? – fogja meg valaki a vállam, én odafordulok, és furcsán grimaszolok.
- É… én – bólintok nagy nehezen, bár nem tudom, ki lehet ez a fiú. Ismerős is, kedvesnek is néz ki, de nem ugrik be. Hosszasan tanulmányozom. Rövid, bozontos hajában van pár szőke tincs, piercingje is van az orrában. Szeme mosolygós.
- Karui – vágja rá pár perc múlva, mikor látja, hogy nagyon nehezemre esik elhelyezni a táplálkozási láncban.
- Ka… rui – ismételgetem, és fontolóra veszem a betűket. Ez a név is ismerős. Megint szemügyre veszem a velem most már szembenállót.
- Általános iskola.. – magyaráz nekem gesztikulálva. – Tudod! Harmadik C.
- Karui – töröm a fejem, és a hajamat markolászom, mikor beugrik. – KARUI! – mutatok rá erőteljesen, mintha csak kiválasztanám.
Ő kicsit hátrébb lép, és meglepődik, de egyből széles mosoly terül szét kerek arcán, és meghajol. Én is meghajlok, és számat szélesre húzom. Végre egy ismerős.
- Mit akartál Youtól? – suttogja halkabban, és hogy tényleg ne hallják mások, közelebb is hajol. – Nagyon ijesztő figura, és állítólag a Jakuzában is volt már.
Én elkerekedett szemmel hallgatom, és nyelem a nyálam, majd nemsokára csak a levegőt, mert teljesen kiszáradok. Jézusom, hogy pont egy ilyenbe kellett beleütköznöm!
- És most mit csináljak? – görbül le a szám széle.
- Csak maradj mellettem Geki-chan – veregeti meg a hátam, és fél kézzel át is karol. – Majd én leszek a személyes testőröd! – bólint egyet, mire én is ugyanazt teszem.
- Hai… - szorítom magamhoz a hátizsákomat. Kicsit mondjuk megnyugtat a jelenléte. Csak azt nem értem, miért ilyen kedves velem. Ha jól emlékszem általánosban nem nagyon beszélgettünk egymással. Vagyis… én senkivel sem beszélgettem, szóval most ez kicsit érdekes, de nem mondom, hogy rosszul esik.
- Na, akkor, menjünk, nézzük meg hova osztottak be téged! Remélem mellém, mert még senki sincs az én szobámban! – ragad karon, és elkezd húzni valamerre.
- Sz… szóval akkor szobatársat kapunk? – nyögöm futás közben.
- Aha! De az a jó, hogy csak egyet! Bár… az eléggé lehangoló, hogy ha olyat fogsz ki, akit nagyon nem szeretsz… akkor is vele kell egy egész tanévet lenned!
- Ja… kellemetlen – nyelek egyet.
- Itt volnánk – toppan meg, én meg hátulról belerohanok.
- Go… gomenasai! – fogom meg a vállát, és nézek rá könyörgően, de ő, mintha nem történt volna semmi, csak mered előre.
Kinézek a válla fölött, és én is abba az irányba pislogok, mint ő.
Egy parafatábla az, ami be van üvegeztetve, és keretbe van foglalva. Kifüggesztve pedig egy papírlak, nevekkel.
- Yaaamaaadaaaa – húzza végig ujjait a sorokon, gondolom a nevemet keresve. – Áh, a franc vigye el! Nem velem vagy egy szobában! Én a kétszázötösben vagyok, te meg a háromszázasban. – dobol ujjával az üvegen.
- Háromszáz… - gyűrögetem a szíjat. – Rendben – bólintok. – Akkor… segítesz eltalálni oda?
- Persze! – fogja meg a kezem, mire ugrok egy kicsit. Nem nagyon vagyok oda az ilyen testi kontaktusokért. Vagyis… szeretem őket, azt hiszem, csak nem sokban volt részem.
A következő pillanatban már azon veszem észre magam, hogy futok. Felpillantok, és Karui fut előttem. Szedem a lábam, ahogy csak tudom, kis híján el is esek, de még időben vissza tudom nyerni az egyensúlyomat.
Befutunk egy nagy épületbe, ahol a fiú léptei lelassulnak, és elengedi a kezem. Én megállok, és lihegve nézek körbe.
Milyen gyönyörű hely. Mindenhol szőnyegpadló, a falakon szép festmények, az asztalok gondos munkával vannak elkészítve. Minden asztalon egy-egy dísz, vagy váza. A falak narancsos- barackvirág színűek, meg kell vallani, nagyon hangulatos látványt nyújt.
- Ez lenne a… hát… amolyan társalgó-féleség – mutat az egész „csarnokra” idegenvezetőm.
- Hai – bólintok, és próbálom az államat felszedni a földről. – Amúgy… honnan ismered azt a Yout? –kérdem halkan.
- Áh, őt mindenki ismeri – legyint a kezével, miközben áthúz a termen, fel egy lépcsőn. – Ő amolyan… helyi vagány, érted?
- De… ő is elsőéves – pislogok az előttem haladóra.
- Elsőéves, elsőéves. És? – érünk fel a lépcső tetejére. – Tudod, a híre megelőzte. Állítólag… – veszi ismét suttogóra – ölt már embert.
Megáll bennem a vér, és én is megállok.
- Ölt? – kérdezem, reménykedve, hogy rosszul hallottam.
Ő csak bólint, és tovább sétál a kicsinyke folyosón, ami ugyanolyan pompás, mint a hall.
Csendben lépkedek utána, nehogy észrevegyen valaki. Fura, nem tudom miért, de gyerekkorom óta szeretem, ha láthatatlan vagyok. Ez… megvéd, vagy mi. Megállunk az ajtóm előtt, én pedig nyelek még egyet.
- Oh! – sóhajt fel, és az órájára néz. – Most… itt kell, hogy hagyjalak, délig van jelentkezés a kendóra. Gomen – hajol meg. – Majd még összefutunk! Ja ne! – fut el, én pedig csak megsemmisülve nézek utána.
Most szereztem valakit, akire számíthatok, és… elszalad. Jézusom, mi van, ha a szobatársam valami idegbeteg, félőrült, perverz állat??
Nem, nem, nem!! Megrázom a fejem, és mély levegőt veszek. A kezem az ajtóhoz teszem, és pár másodperces hezitálás után bekopogok. Mivel nem jön válasz, benyitok.
Megkönnyebbülve sóhajtok fel, mikor látom, hogy egy aránylag normális arcú fiú pakol ki a dobozaiból.
- Oh, hello! – enged felém egy halvány mosolyt, és tovább teszi-veszi a dolgait.
- Szia – bólintok, és picit mosolyogva teszem le a táskámat az egyik ágyra. Felsóhajtok, és a dobozaimhoz lépek. Kibontom őket, és megcsap az otthon illata. Behunyom a szemem, és kis ideig emlékeimbe burkolózok.
- Mi a neved? – zökkent ki mögöttem egy hang.
Megfordulok, és megköszörülöm a torkom.
- Nageki… Yamada Nageki – hajolok meg, és gyorsan ki is egyenesedek.
- Tooru vagyok. – mosolyog rám, kicsit lazábban.
- Te voltál nyáron előkészítőn? – pislogok rá reménykedve.
- Nem. – fordul el, és tovább pakolászik. – Szóval senkit sem ismerek, ha erre vagy kíváncsi.
- Aha, az jó – mondom zavartan, és én is kiveszem a fontos dolgaimat a dobozokból. – Legalább nem vagyok egyedül.
Bár Karui… őt ismerem, de mivel csak ma ismertem meg. Vagyis régóta ismerem… ahw… Mindegy.
Némán pakolunk tovább. Előveszem a gyógyszereimet, és felsóhajtok. Elrejtem a fiók mélyére a pici dobozkákat, és leülök az ágy szélére. Nem valami beszédes ez a fiú, de Karui után talán nem is baj. Neki elég mogorva arca van, de a szeme kedvesnek látszik. Hosszú fekete haja hátul szorosan össze van fogva. Körme, ha jól látom feketére van pingálva.
Hanyatt dőlök, és behunyom a szemem.
- Nem jössz az eligazításra? – kérdi Tooru a hátam mögül.
- Hai – ülök fel. Nem is tudtam, hogy ilyesmi van itt.
Felállok, kicsit megszédülök, de pár másodperc és elmúlik. Elindulunk a folyosókon, le a lépcsőn, a hallba, mögöttem Tooru. Megint elámulok mekkora, és milyen szép. Biztos csomó pénz lehetett anyunak.
- Hé! Nageki! Ideee!! – hallok egy ismerős hangot. Elkezdem fürkészni a sorokat és szembeötlik Karui alakja, aki az egyik székre állva hadonászik.
- Jössz? – nézek fel szobatársamra, mire csak bólint egyet, és követ.
Átevickélünk a sorokon, és megérkezünk.
- Hát ez meg ki? – méri végig Mr. Hiperaktív Toorut.
- Hayada Tooru – hajol meg tisztelettudóan.
- Nishimara Karui – méregeti még mindig, és csak kicsit bólint, hogy vette az adást. – De sajnos csak egy helyet foglaltam, és az Nagekié – húz magához.
Meglepetten pislogok a sok magas ember között. Most tényleg rajtam kezd el veszekedni. Vagyis... ez nem veszekedés, mert Tooru nem megy bele. Motyog egy „gomen”-t és kiül a sor szélére, ahol még vannak szabad székek. Nézek utána, majd fel Karuira.
- Mi van? Tényleg csak neked foglaltam. – ül le a helyére, én pedig mellé.
Nem szólok semmit, csak elveszem róla a tekintetem, és az előttünk lévő színpadot nézem. A fejek előttem kezdenek összemosódni. Jaaj, nem jó, már megint.
- Gomen – állok fel, mint egy cölöp. – Mindjárt visszajövök! – nézek le a meglepett Karuira, majd futásnak eredek.
Túl sok inger ért. Nem jó, nem jó! Becsukom a szemem, és úgy futok, hátha nem megyek neki senkinek. Felszaladok a lépcsőn, a kihalt folyosóra, és tovább futok, mikor érzem, hogy frontálisan nekimegyek valakinek. De most nem nagyon érzem a fájdalmat. Érzem, hogy el fogok ájulni. Jaj! Nem akarom! Megkapaszkodok az előttem állóba, és szorítom magamhoz, közben lihegek. Egyre gyorsabban.
Meglepetésemre az idegen magához szorít, és csak tart. Nem sokáig tudok annak örülni, hogy nem lök el, mert érzem, hogy folyamatosan ráz a hideg. Kiszúrok egy pontot, és azt kezdem el bámulni, miközben szaporán veszem a levegőt. Nem hallok semmit, csak azt, ahogy veszem a levegőt és szívdobogást.
Pár percig még biztosan így állunk, amikor lassul a légzésem és kezdek megnyugodni, de a fiú még mindig ugyanúgy tart. Erőt veszek magamon és felnézek.
- You – suttogom, ő pedig lenéz rám.
- Jól vagy? – enged meg egy halvány mosolyt.
- Ha... hai... – dadogom zavartan, és óvatosan elengedem. – Csak az a sok ember, meg be volt fülledve a levegő és...
- Pánikroham? – kérdi végtelen nyugodtsággal.
Én csak bólintok. És még egyszer hozzábújok, míg teljesen meg nem nyugodok. Lentről tapsot hallok, füttyögetést. Behunyom a szemem, és figyelem, ahogy lent elkezdik a beszédjüket a diákok.
Nem tudom még mennyi időt állunk így, megfagyva, de lassan elhúzódok tőle.
- Jobb lesz, ha ledőlsz. Merre van a szobád?
- Ühm... háromszáz. – nyögöm ki, mert hogy hol van, na arról gőzöm sincs.
Gyorsan ölbe kap, és már el is indultunk. Ellenkezni nem tudok, de talán nem is akarok. Inkább csak élvezem az utazást. Ismét behunyom a szemem, és azt hiszem, elaludhattam, mert mikor felkelek már az ágyamon találom magam. Lassan felülök, és körbenézek. Tooru és Karui állnak a szoba másik végében, és sutyorognak valamit. Köhintek egyet, mire mindketten odafordulnak. Mr. Hiperaktív egyből letámad, és szorosan átkarol. Toorut nézem, aki inkább elfordul. Mi baja lehet?
- Jól vagy? Minden oké? Nem haltál meg? – szorongat egyre jobban.
- Hai, jól vagyok... – mondom halkan.
- Ajj, annyira aggódtam érted! Mikor odajött You, és mondta, hogy mi van veled...
- You? – kérdem megilletődve.
- Igen, igen. Mondta, hogy azonnal jöjjek hozzád, vagyis – Toorura néz. – jöjjünk, és mi jöttünk. Azt mondta, hogy többet ne hagyjunk magadra, és jaj! dehogy hagyunk!
Nem tudok mit mondani, csak bólintok egyet, hogy felfogtam. Annyira szégyellem magam. Úgy utálom, mikor rohamom lesz.
- Sajnálom ha... gondot okozok nektek – lehelem.
- Ugyan! – lép közelebb a szobatársam, és leül mellénk. – Mire valók a barátok? – kacsint.
Karui ölelő karjaiból egy halvány mosolyt küldök Tooru felé. Hálás vagyok neki is. Alig ismerjük egymást, és... máris barátjának tekint.
- Oh, amúgy... You azt is mondta, hogy vedd be a gyógyszereidet! – húzza ki a fiókomat, és kiveszi a dobozkát.
Összébb húzom magam, és legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Bólintok, és tartom a kezem, hogy abba tegye a pirulát.
Feláll, a csaphoz megy, és enged egy pohárba vizet, amit nekem hoz.
- Arigatou – mosolygok, bár eléggé erőltetettre sikeredik.
Beveszem, és lenyelem a vízzel együtt.

- Amúgy mi a betegséged? – néz le rám Karui, és ujjai jobban összefonódnak a derekam körül.
- Pá... pánikroham. Nem tudják mitől van, ezért... ilyen gyógyszert kell szednem. – nézegetem a poharat a kezemben.
Azt nem említem, hogy depresszióm is van, mert félek, hogy megutálnának.
- Aha – vakarja meg a tarkóját Ugribugri, látszik rajta, hogy nem nagyon tudja mi is az.
- Mindegy – mosolyodok el, és Toorura nézek, hátha ő is jól mulat Karui tudatlanságán, de...
Ő csak nézi a fiút, valami furcsa pillantással. Mintha sosem akarna másfelé nézni. A gyomrom szorul össze, akárhányszor pislog.
- Na – csapja össze a tenyerét Mr. Hiperaktív, és átad Toorunak. – Nekem mennem kell! Még ki sem csomagoltam. Remélem jól meglesztek! Na, ja ne! – mosolyog, és a szokásos hévvel ugrál ki az ajtón.
A szobatársamra nézek, ő pedig fájdalmas arccal néz Karui után. Jobban magához szorít, és lehajtja a fejét. A haja most ki van engedve, így rám is omlik.
- Mi a... baj? – suttogom halkan, és próbálom a hajzuhatag mögött megtalálni a fiút.
- Semmi – veszi észre magát, letesz az ágyra, és feláll. – Csak kicsit megszédültem, ennyi – mosolyog, de látom mögötte a keserűséget.
Bólintok, és még mindig őt vizslatom.
- You... és te... – kezdi, én pedig hegyezem a fülem a név hallatán. – Szóval... együtt vagytok vagy mi?
- Hee? Én meg You?? – értetlenkedek. – De... dehogy is!
- Ja, csak mert annyira aggódott miattad... - ül le a saját ágyára, és onnan néz engem. - Vagy... valami ilyesmi.
Valami ilyesmi? Ezt hogy érti? Csak nézek rá értetlenül, és várom, hogy még valamit mondjon, de semmi. Csak elővesz egy könyvet és azt kezdi el olvasgatni.
Én is így teszek. Át kéne néznem a történelmet, mert holnap, ha jól láttam lesz két töri órám is. Unottan lapozgatok. Pár percig még olvasok is, de aztán már csak a képeket nézegetem.
Órákig csendben foglalkozunk a könyveinkkel, mikor Karui ront be.
- Vacsiii! Gyertek! Nyomás! Fel! Fel! - jön oda hozzám, és rángat az ajtó felé.
Felnevetek, nem tudom miért, de annyi energia szorult ebbe a fiúba, hogy röhögnöm kell rajta.
- Megyek, megyek! - mosolygok, és vonszolódok utána.
Miután kiérünk még visszanéz a szobatársamhoz.
- Tooru, nem jössz?
- De, máris - hallom bentről halkan a hosszú hajút.